Olyan kérdést feszegetek ebben az írásban, amely régtől fogva kikívánkozik belőlem, és amellyel tudom, hogy sokakat felbosszantanék, ha elolvasnák. A döntő lökést „A Szív”-ben, a jezsuiták lapjában olvasott cikk adta meg, amelyből egy részt szószerint fogok átvenni.

Aktív lelkipásztorként megfordultam kicsi és nagy közösségben, falun, szórványban, kis- és nagyvárosban, iskolában és konviktusban. És mindenütt fájdalommal töltött el a „keresztény testvérek” értetlensége és közönye a vasárnapi szentmisén való részvétellel kapcsolatban. Lassan már ott tartok, hogy talán nem is kellene semmit sem mondani erről a „kényes kérdésről”. „Kényes” azért, mert annyira nagy érték, hogy attól tartok, ha sokat van „használatban”, eltörhet. És „kényes” azért is, mert sokakat talán éppen ez idegenít el a vasár- és ünnepnapi szentmisétől, hogy annyit beszélnek róla, de…

És most jöjjön a részlet Nemeshegyi Péter SJ atya „Otium et negotium” (Pihenés és munka) című írásából.

A kereszténység Kr.u. 1. és 2. században rohamosan terjedt a római birodalom lakossága között, de a polgári törvények még nem ismerték a vasárnapi munkaszünetet. Ezért kellett a keresztényeknek, akik között sok volt a rabszolga, napfelkelte előtt összegyűlniük a szentmisére, hogy utána kezdhessék napi munkájukat. Ebben a korban nekik bizony nagy áldozatot kellett hozniuk, hogy részt vehessenek a vasárnapi szentmisén. Különösen akkor volt ez számukra veszedelmes, amikor az időszakonként kiújuló üldözésekkor a császárok halálbüntetés terhe alatt tiltották ezeket az összejöveteleket.

Megrázó olvasmány az észak-afrikai Abitiné városka keresztényeinek bírói kihallgatásáról készült jegyzőkönyv. Amikor a bíró számon kéri tőlük, hogy miért gyűltek össze az Úrvacsorára, bár tudták, hogy a császárok ezt halálbüntetés terhe alatt megtiltották, ők így feleltek: „Mi nem létezhetünk az Úrvacsora nélkül!” Ki is végezték valamennyiüket.

Amikor a római császár is keresztény lett, törvényileg bevezették a vasárnapi munkaszünetet. Kezdetben csak személyes meggyőződésből mentek vasárnaponként misére a keresztények, és tartózkodtak a szokásos hétköznapi munkától, de a 6. századtól kezdve egyházi zsinatok előírásai kezdték szorgalmazni a vasárnapi misén való részvételt és a munkától való tartózkodást.

A Szentírásban nincs szó arról, hogy a sabbáth tiltásai áttevődtek volna a keresztényeknél a vasárnapra. A vasárnapnak misével és munkaszünettel való megülése tehát egyházi törvény, amely azonban szépen illeszkedik bele a bibliai sabbáth megülésének lelkületébe. Az új egyházi törvénykönyv (CIC) 1247. kánonja előírja, hogy „vasárnap és más kötelező ünnepnapokon a hívek kötelesek szentmisén részt venni, tartózkodjanak továbbá azoktól a munkáktól és ügyletektől, melyek az Istennek járó liturgikus tisztelet megadását, az Úr napjának sajátos vidámságát vagy a lélek és test kellő pihenését akadályozzák.”

Ez az előírás a mai világ helyzetére alkalmazza azt a viselkedést, amely a krisztusi hitből, reményből és szeretetből fakad. Azt még jó lesz hozzátennünk, amire maga Jézus utal az utolsó vacsorán mondott szavaiban: „Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” (Jn 15, 10-12)

Hit, öröm és szeretet: ez a keresztény vasárnap alapprogramja.

Eddig az idézet. És most döbbenek rá, hogy ehhez már nem tudok semmit hozzátenni. És talán megértem, hogy nem is a vasárnapi szentmisével van a gond, hanem kereszténységünkkel, krisztusi mivoltunkkal. Amelyről igazából nem csak beszélni kellene, hanem élni. Élni pedig, úgy gondolom, az ember csak azt hajlandó, amivel azonosul, „ami nélkül nem létezhet”. Vagy talán már elhisszük, hogy Isten nélkül is létezhetünk?

Én nem.

 Reszler Mihály