Szentek élete

Ünnepe: szeptember 23.

* Pietrelcina, 1887. május 25.
† San Giovanni Rotondo, 1968. szeptember 23.

Pio atya Francesco néven, kisbirtokos szülők hét gyermeke közül a negyedikként született az olaszországi Pietrelcinában 1887. május 25-én. Már kisgyermekként részt vett a gazdaság körüli munkában. A bárányok őrzése közben gyakran látott egy szakállas szerzetest, aki adományokat gyűjtött. A kisfiú elhatározta, ő is olyan szerzetes lesz, akinek szakálla van. Szívesen időzött az Angyalok Királynéja-templomban, amikor egyedül volt, a rózsafüzért imádkozta.
Ötéves volt, amikor egy nyári délután a Szent Anna-templomban megjelent neki Jézus Szentséges Szíve. Ettől kezdve rendszeresen voltak látomásai, őrangyalát is látta. Nagyon korán fölébredt benne a vágy a Jézus szeretetéért való szenvedés iránt. Olykor az ágya mellett a földön aludt, párnája egy kő volt. Egy parasztember tanította meg írni és olvasni, amikor pedig a család megértette, hogy szerzetes akar lenni, magántanítókra bízták.
1902 decemberében az Úr megmutatta Francescónak, hogy egész élete folyamatos és kemény harc lesz a sátánnal. Nem sokkal később, 1903. január 5-én éjszaka egy fenséges, nagyon szép férfi megragadta a kezét, arra buzdítva, hogy vegye föl a harcot egy félelmetes és igen nagy termetű emberrel; és ezt ígérte neki: „Segíteni foglak, és nem engedem, hogy legyőzzön, mindig melletted leszek, hogy te győzd le őt.”
Másnap Francesco Morconéban jelentkezett a kapucinus konventbe. Január 22-én beöltöztették, és a kapucinusok szokása szerint szülőhelye után a Pio nevet kapta. Örömmel viselte a noviciátius kemény fegyelmét, és már ekkor elhatározta, hogy a szenvedésben fölajánlja magát az emberiségért.
1905 decemberében áthelyezték a San Marco La Catolában lévő Szent Illés-konventbe, majd 1906 áprilisában továbbküldték a Campobasso melletti Szent Illés-konventbe. Itt tett ünnepélyes fogadalmat 1907. január 27-én, és itt végezte a gimnáziumot.
A szigorú élet – fűtetlen szobák, mezítláb viselt saru – és az önkéntes vezeklések hamar megrendítették egészségét, ezért elöljárói hazaküldték Pietrelcinába gyógyulni és megerősödni. Az év végén aztán a montefuscói konventben kezdte meg teológiai tanulmányait. 1910. augusztus 10-én szentelték pappá a beneventói székesegyházban. Szülőfaluja templomában mondta első szentmiséjét.
Ebben az időben az ördög gyakran és olyan gorombán támadta, hogy ahhoz hasonlót csak Vianney Szent János életéből ismerünk. Pio azonban megkapta a fölismerés és a kitartó harc kegyelmét – a kísértőt csak Barbablunak nevezte.
Egészségi állapota miatt elöljárói ismét hazaküldték. Többször visszatért ugyan a konventbe, de rövid idő alatt visszaesett a betegségbe. Végül XV. Benedek pápától 1915 februárjában engedélyt kapott a tartós kolostoron kívüli életre. Pietrelcinában kápláni teendőket, hitoktatást végzett, gyóntatott, ájtatosságokat vezetett. A szentmisét egyre inkább engesztelő áldozatként élte át. Mivel zajlott az első világháború, behívták katonának, de az első vizsgálat után Casertába küldték a katonai kórházba, ahol tüdőbaja miatt elbocsátották. Elöljárói 1916 februárjában Foggiába, júliusban az Adriai-tenger partjához közeli San Giovanni Rotondó-i konventbe (itt, Garganóban jelent meg 492. május 8-án Szent Mihály főangyal) küldték. Itt töltötte aztán élete hátralévő részét, több mint ötven évet.
Egy levele szerint 1910-től viselte a láthatatlan stigmákat. 1912. április 18-án átélte a szívcsere kegyelmét, és megkapta a könnyek adományát is: sokat siratta a maga és mások bűneit. Idegen nyelvekre az őrangyala tanította. 1918 augusztusában átélte a szív megnyitásának (transverberatio) kegyelmét, szeptember 20-án pedig megjelentek testén Krisztus látható, vérző sebei, a stigmák. Az Úr Jézus egyszer azt mondta neki: „Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz.” Így is lett: pontosan ötven év múlva halt meg, s halála pillanatában a sebek behegedtek.
A stigmatizáció mellett több más, igazolt rendkívüli jelenség is kísérte Pio atya életét: a gyónók lelkének, gondolatainak olvasása, bilokáció, rendkívül magas testhőmérséklet (48 fok), ezenkívül nagyon kellemes, intenzív virágillat kötődött jelenlétéhez, illetve az általa használt tárgyakhoz.
Az emberek mindeközben keresni kezdték, egyre többen mentek el San Giovanni Rotondo konventjébe, hogy találkozzanak vele. Ezzel együtt megkezdődtek a vizsgálatok stigmáinak hitelességéről. A kiküldött orvosok többsége kételkedett, de egyikük, Festa doktor nyilvánvalóan természetfölötti jelenségnek minősítette a sebeket. Egy hivatalos vizsgálatot végző egyházi személy ezt a jelentést küldte Rómába: „Pio atya ördögtől megszállott, s a konvent tagjai csalók gyülekezete.” Ezért a Szent Officium 1923 nyarán úgy nyilatkozott, hogy a szerzetessel kapcsolatos dolgokat nem tekinti természetfölöttinek. Ellenségei még a konventből is el akarták távolíttatni, hogy a zarándoklatoknak véget vessenek. A környék lakói azonban fölkészültek arra, hogy mindenáron megvédik őt, s ennek láttán az egyik miniszter személyesen járt közben Merry Del Val vatikáni államtitkárnál, aki kieszközölte Pio atya maradását. A Szentszék azonban 1924. június 24-én megtiltotta neki, hogy hívőket fogadjon, gyóntasson vagy bármi módon kapcsolatot tartson velük. Ezért évekig remetei elszigeteltségben élt, és teljesen egyedül misézett. Végül azonban XI. Piusz pápa egy újabb vizsgálat után, 1933-ban visszavonta a korábbi rendelkezéseket.
Pio atya július 16-án misézett újra nyilvánosan, hívők részvételével. Egy év múlva újrakezdte a gyóntatást is. Ettől kezdve élete a reggeli szentmise után vég nélküli gyóntatásokból állt.
Már 1925 januárjában megnyitott egy húszágyas kis kórházat a szegény betegek szenvedésének enyhítésére. A kórház bővítése érdekében aztán 1940-ben gyűjtés kezdődött: maga Pio atya kezdte az adakozást egy öreg nénitől alamizsnaként kapott arany tízfrankossal. Az adományokat a magyar származású Kisvárday Károly patikus kezelte. Amint híre ment a kezdeményezésnek, Itáliából és az egész világból áradni kezdtek az adományok, olykor több milliós tételekben. Bajocchi grófnő például, miután Pio atya csodával meggyógyította, egész jövedelmét rendelkezésére bocsátotta. Az építkezést 1947 májusában kezdték, és végül kilenc év múlva áldották meg a Casa sollievo della Sofferenzát (Szenvedés Enyhítésének Házát).

Pio atya bilokáció révén Mindszenty bíborost is felkereste a börtönben, és segített neki misézni. Ezt maga mondta el később egyik rendtársának. E látogatást örökíti meg a San Giovanni Rotondóban Pio atya sírja fölött látható mozaikalkotás egyik jelenete, amelyet 2009-ben XVI. Benedek pápa áldott meg.

1968. szeptember 20-án ünnepelték Pio atya stigmatizációjának 50. évfordulóját, 22-én, vasárnap tolószékben mondta el utolsó szentmiséjét. A végén az áldásra föl akart állni, de összeesett. Éjszaka még egyszer meggyónt, kérte a szent kenetet, s testvérei és a hívők imádsága közben 23-án éjjel 2 óra 30 perckor meghalt. A konvent templomának kriptájában temették el, temetésén több mint százezer ember vett részt.
Egy bizonyítottan csodás gyógyulás után II. János Pál pápa 1999. május 2-án boldoggá, egy újabb gyógyulás után 2002. június 16-án szentté avatta Pio atyát.
„Pietrelcinai Szent Pio atya egész életében mind jobban igyekezett hasonlítani a keresztre feszítettre: mindvégig annak teljes tudatában volt, hogy arra hivatott, egészen különleges módon legyen a megváltás művének munkatársa. E nélkül a folytonos keresztre való utalás nélkül nem lehet megérteni az ő életszentségének titkát. Isten szemében ugyanis a kereszt az üdvösség valódi eszközévé vált, az egész emberiség számára, az az út, amelyet maga Jézus is ajánl mindazok számára, akik Őt követni akarják” – fogalmazott a szenttéavatási szentmise homíliájában II. János Pál pápa.

Mindenható, örök Isten, te Szent Pio áldozópapnak megadtad azt a kegyelmet, hogy különleges módon részesedjék Fiad szenvedésében, és papi szolgálata által megújuljanak közöttünk irgalmasságod csodái. Közbenjárására add, hogy mi is részt vállaljunk Krisztus szenvedésében, és így feltámadásának dicsőségében is részesüljünk. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.

Pio atya ismeretlen csodáinak nyomában:

Egy hat abortuszon átesett, anorexiával küzdő, alkohol- és drogfüggő lány gyógyulása, aki a házasság és a gyermekáldás ajándékát kapta meg

„Az én történetem nem egy nagy csoda, hanem kis csodák sora, amelyeket Pio vitt végbe a szívemben… Elbizakodott voltam, biztos voltam benne, hogy mindent megkapok, amit csak akarok… Mindenem megvolt azon az áron, hogy sárba tapostam az emberi méltóságot. Szexuális életem teljesen zűrzavaros volt. Hat abortuszom volt. A szívemben megtagadtam Istennek ezeket a végtelen ajándékait… és végül nagy megvetést éreztem önmagam iránt. Elkezdtem gyűlölni magamat, lassacskán elmerültem a kábítószer és az alkohol sötét szakadékában… Annyira lefogytam, hogy az orvosom anorexiát diagnosztizált nálam… Miután elváltam a férjemtől, egy nálam húsz évvel idősebb amerikai vállalkozótól, Dallasba mentem a szüleimhez, hogy összeszedjem magam. Amikor odaértem, olyan voltam, mint egy hulla. A Gondviselés akaratából édesanyám jó barátságban volt egy Fülöp-szigeteki pappal… Mivel semmi dolgom nem volt, egy napon elfogadtam a meghívását, hogy részt vegyek egy szentmisén egy orvos lakásában. Santos Mendoza mutatta be a szentmisét, aki nem sokkal később felajánlotta, hogy menjek el hozzá gyónni. Haboztam, mert tizenöt éve gyóntam utoljára. Végül elmentem hozzá. A végén mosolyogva azt mondta nekem, hogy egy »nagy hal« vagyok, aki kiesett Isten kezéből. Amikor Santos atya meghalt, megtudtam, hogy ördögűző volt, és gyónás közben olvasott a bűnbánó ember lelkében: ezt tanúsíthatom is. Neki köszönhetem, hogy felfedeztem Pio atyát… Pio atya – Loyolai Szent Ignácon keresztül – életem nagy szerelmével ajándékozott meg: a férjemmel, Jesússal. Jesús baszk származású, jezsuita neveltetésben részesült. Született egy lányunk, Anamaría. Amikor a lányomat nézem, mindig hálát adok az Úrnak, hogy megfoganhatott ez a nagy szépség a méhemben, amelyet önzésből oly sokszor sírrá változtattam.”

Csodás gyógyulás a vakságból a Pio atya közbenjárásáért végzett csoportos imádság hatására

„Radiológus vagyok, legfőbb munkaeszközöm a szemem. Amikor számos kezelés és beavatkozás után 2000-ben megállapították, hogy szememben magas a szemüregi nyomás, nagyon megijedtem… Áprilisban a helyzet rosszabbra fordult a bal szememben a gondos orvosi kezelés ellenére. Akkor már ez volt az egyetlen egészséges szemem, és fennállt a veszély, hogy meg kell műteni. Akkoriban egy napon ebédre hívtam egy nagyon kedves barátomat, akiről tudtam, hogy amióta tudomást szerzett látássérülésemről, imádkozik értem. Kávézás közben adott nekem egy kis képet Pio atyáról, amelyen rajta volt egy kis ereklye a ruhájából. Soha nem hallottam korábban erről a szerzetesről. „Fogd, imádkozz hittel, és ő meggyógyít” – biztatott a barátom. Mivel nagyon féltem, még aznap éjjel elkezdtem mondani a kilencedet. Néhány nap múlva a barátom azt üzente mobiltelefonon, hogy tegyem az ereklyét a beteg szememre. Ismét engedelmeskedtem. Néhány nappal később az orvosok nem akarták elhinni, hogy váratlanul meggyógyultam, a szemnyomás csökkent. A specialisták meg akartak bizonyosodni a gyógyulásról, ezért különféle vizsgálatokat végeztek rajtam, amelyek megerősítették a csodás gyógyulást. A pontosság kedvéért el kell mondanom, hogy a szemnyomásomat nem sikerült csökkenteni sem Spanyolországban, sem az Egyesült Államokban, ahová elkeseredésemben elmentem kezeltetni magam. Amikor elmeséltem a barátomnak, mi történt velem, elmondta nekem, hogy feleségével és gyermekeivel minden este kilencedet mondott a gyógyulásomért Pio atya közbenjárását kérve.”

A szent megjelenése előre hirdeti egy kistestvér születését

„Feleségemmel, Andreával négy éven keresztül vettünk részt meddőségi kezelésen… Végül, 2004-ben megszületett a kislányunk, Delfina María Luján. Három évvel később reményeink szerint érkezőben volt a második gyermek, de csalódnunk kellett, Andrea elvesztette a magzatot. Nagyon nehéz volt… Elmentünk Salta városába a Tres Cerritos-szentélybe [Argentína], ahol 60 ezer ember mondja együtt a rózsafüzért Jézus Szent Eucharisztikus Szíve és a szeplőtelen Szűz Mária tiszteletére. Láttam, hogy a nővérem, María, aki zarándokközpontban dolgozik, egy Pio atyát ábrázoló szentképet vesz elő a zsebéből és odaadja Andreának, hogy imádkozzon hozzá. Hazafelé az autóban Delfina, aki csak három és fél éves volt, azt mondta, látott egy szerzetest a fa mögött, ahol korábban édesanyja ült. Nem tulajdonítottunk jelentőséget az esetnek, arra gondoltunk, hogy az ilyen korú gyerekekre jellemző ez a fantáziálás. Amikor azonban elmondtuk a nővéremnek, Maríának, ő elmagyarázta, hogy sok ember látta már Pio atyát annál a fánál… A pietrelcinai szenthez intézett imáink hamar meghallgatásra találtak, a következő hónapban kiderült, hogy Andrea ismét gyermeket vár. Szeptember 23-ára írták ki a szülést. Ezen a napon halt meg Pio atya. Elhatároztuk, hogy ha fiú lesz, Píónak hívjuk majd, ha kislány, akkor pedig Pía lesz a neve… Pío Santiago végül augusztus 1-jén megszületett, ezért úgy döntöttünk, hogy szeptember 23-án kereszteljük meg a La Plata melletti Szent Pio-templomban. A szertartásra való jelentkezésről másolatot küldtünk Santo Stefano Rotondóba, hálánk jeléül.”

„Szóval csak álom volt, mi?”

Egy házaspár, akinek nem lehetett gyermeke, Pio atya közbenjáró imáit kérte. Az asszony rövidesen várandós lett, és nagyon félt, hogy elveszíti a babát. Már a szülés ideje közeledett, amikor egy éjjel azt álmodta, hogy a szülészeti műtőben van, és mielőtt az orvos bejött volna, meglátott egy szakállas embert, aki a műtő egyik sarkából mosolyogva tekintett rá. Ekkor felébredt. Az ismert fényképek alapján úgy gondolta, az álmában látott férfi Pio atyához hasonlított. Ezt sokaknak elmesélte; szinte rögeszméjévé vált. Néhány nap múlva fia született, és minden a legnagyobb rendben zajlott.
Néhány hónap múlva a boldog anya tervezni kezdte, hogy elmegy San Giovanni Rotondóba, hogy saját szemével lássa, csakugyan hasonlít-e Pio atya az álmában látott emberhez, s ha igen, köszönetet mondjon neki. Férje próbálta lehűteni: „Nyugodj meg – mondogatta –, csak álom volt, semmi más.” Végül mégis elutaztak. Amikor megérkeztek, a kolostorban olyan helyre álltak, ahol Pio atyának el kellett haladnia. Mikor a szent odaért, megállt a férj mellett, kedvesen ránézett, gyengéden megveregette a vállát, és széles mosollyal, csipkelődve így szólt: „Szóval csak álom volt, mi?”
(Anna Baroni vallomása, Chiavari, 1994. december 8.)

„Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”

Antonio Durante kapucinus atya is megfigyelhette, hogyan olvas Pio atya a gondolataiban. Egy alkalommal, mikor a rendház előtt sétált Pio atyával, látta, milyen rajongó szeretettel veszi körül a Padrét a nép. Antonio atya arra gondolt: „Vajon hogyan tud ellenállni a hiúság és az önelégültség kísértésének?” Szinte a végére sem ért a gondolatnak, amikor a szent odafordult hozzá, és mosolyogva, gyengéden annyit mondott: „Látod, mennyien dicsőitik a Jóistent?”
(Antonio Durante atya 1912. augusztus 7-én született és 1970. június 11-én halt meg. Riccardo Geminiani kapucinus atya vallomása, Genova, 1995. április 20.)

„Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”

Pasquale Cattaneo atya is arról vall, hogy Pio atya a szívekben olvasott. Pasquale atya elöljárói engedélyével San Giovanni Rotondóba utazott, hogy Pio atyánál gyónhasson. Odafelé a buszon alapos lelkiismeret-vizsgálatot tartott és jó elhatározásokat tett. A végén azonban, amikor a busz már a városkához közeledett, az a nyugtalanító gondolat vetett véget elmélkedésének, hogy „a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember.” A kolostorba érkezve, szólt a sekrestyés testvérnek, hogy gyónni jött Pio atyához, majd türelmesen várt a sorára. A gyóntatószékbe lépve köszöntötte Pio atyát, majd meggyónt, és megkapta a feloldozást. Örömmel állt fel, hogy őszintén gyónt. Mielőtt kilépett volna, még egyszer visszanézett; a Padre rámosolygott, és huncutul megkérdezte: „Szóval a lelki élet olyan, mintha üvegen mászna az ember?”
Pasquale atya úgy megdöbbent, hogy szóhoz sem jutott; ám attól kezdve meg volt győződve róla, hogy Pio atyát a Szentlélek világosítja meg a lelkek vezetésére.
(Pasquale Cattaneo atya vallomása, Fiera di Primiero, 1988. július 31.)

Különleges áldás

Alma De Concini egészen Pio atyára bízta magát az Istenhez vezető úton. Íme a vallomása: „Pio atya éppen nőket gyóntatott. Ott voltam a templomban, három-négy méterre tőle. Aznap nem lett volna esélyem, hogy beszéljek vele, ezért magamban kértem: 'Atyám, küldjön nekem egy áldást, nagy szükségem van rá.' Alighogy végére értem a gondolatnak, az atya elfordult az arcát eltakaró gyóntatórácstól, egyenesen rám nézett, és keresztet rajzolt a levegőbe. Aztán visszahajolt a rácshoz, és folytatta a gyóntatást.”
(Alma De Concini vallomása, Terzolas, 1995. július 23.)

„Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”

Egy másik asszony, Teresa Venezia gyónás után a folyosón várakozott, hogy elhaladtában megcsókolhassa Pio atya kezét. (A hívek kiváltságnak és áldásnak tekintették, ha megcsókolhatták a szent stigmatizált kezeit.) Pio atya azonban nem állt meg. Az asszony nagyon elszomorodott, és lélekben méltatlankodott. A szent ekkor visszafordult, odalépett hozzá, kinyújtotta a kezét, és atyai mosollyal ráparancsolt: „Tessék, csókolja meg, mielőtt meglegyintem!”
(Teresa Venezia vallomása, Tolve, 1986. október 19.)

„Hányszor hívtál tegnap éjjel!”

Pio atya a távolból is meghallgatta lelki gyermekeit. Valentino kapucinus atya Pio atya lelki gyermeke volt, aki rajongott lelkiatyjáért. A második világháborúban a német hadseregnek az Appenninekben állomásozó szárnya kettéosztotta a térséget, elválasztva Valentino atyát délen élő családjától. Sokáig nem hallott róluk, mígnem elhatározta, hogy átvág a fronton és hazamegy. Rendkívül kockázatos vállalkozás volt, különösen télen. Néhány hasonló helyzetben lévő társával együtt vágtak neki az útnak, Isten segítségéért és Pio atya közbenjárásáért fohászkodva. Egy meredek lejtőn Valentino atya rosszul lépett a szűk úton, és a hóban csúszni kezdett lefelé. Pio atyához kiáltozott segítségért, és egyszer csak egy bokor állította meg. A többiek visszasegítették az útra, és végül sikerült észrevétlenül átjutniuk a fronton. San Marco in Lamisba érve Valentino testvér megpihent, és a közeli San Giovanni Rotondóban meglátogatta Pio atyát. Lelkiatyja, amint meglátta, így szólt: „Hányszor hívtál tegnap éjjel, de hányszor!” Aztán megölelte, és azt mondta: „Köszönjük meg együtt az Úrnak!”
(San Marco in Lamis-i Valentino atya vallomása, San Severo, 1992. április 8.)

„Az az éjszaka a tetőn!”
A következő vallomás elég mulatságos, még az érintett számára is. Nello Masini atya, a Szent József Kongregáció tagja az 1950-es években ismerte meg Pio atyát. Lelki gyermeke lett, rendkívül tisztelte, és sokszor meglátogatta San Giovanni Rotondóban.
Egyik nyáron szerzetestársaival lelkigyakorlatra mentek Venetóba. A testvérek a folyó végén egy távoli szobában szállásolták el a testes, hangosan horkoló Nello atyát, hogy senkit ne zavarjon. Egyik éjjel Nello atya kiment a mosdóba, ám véletlenül úgy magára zárta az ajtót, hogy nem tudott kimenni. Hiába kiabált segítségért, senki nem hallotta, ezért elhatározta, hogy az ablakon át kimászik a tetőre. Neki is gyürkőzött, ám százhúsz kilójával beszorult a szűk ablaknyílásba. Tehetetlenségében Pio atyához fohászkodott. Kisvártatva, maga sem tudta, hogyan, kijutott a tetőre, onnan egy nyitott ablakon át a könyvtárszobába, végül vissza a saját szobájába. Másnap reggel az volt az első gondolata: „De jó, hogy Pio atya megsegített az éjjel!”
Néhány hónappal később meglátogatta lelkiatyját San Giovanni Rotondóban. A verandán imádkozó Pio atya, amint meglátta, nevetve felkiáltott: „Don Nello, Don Nello, az az éjszaka a tetőn!”
(Carla Riceputinak, a pap unokahúgának vallomása, Cesena, 2001. november 29.)

„Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok”

Paolo Nigro 1940-ben fejezte be egyetemi filozófiatanulmányait. Meggyőződéses ateista volt, felesége azonban, akit árvaként kármelita nővérek neveltek, mélyen hívő. Tarantóban kezdték közös életüket. Paolo néhány év múlva súlyos mellhártyagyulladást kapott, olyannyira, hogy 1950 tavaszán az orvosok lemondtak róla.
Áprilisban egy szombat este 10 órakor két férfi kopogtatott. Bemutatkoztak, és azt mondták, Pio atya küldte őket, hogy elmondjanak egy rózsafüzért az itt lakó súlyos betegért. Az asszony soha nem hallott még Pio atyáról, ráadásul Paolónak két hete magas láza volt, időnként delíriumos állapotba került, és ott volt a két kicsi gyerek. Férjével megbeszélve végül mégis beengedte az idegeneket.
A két férfi letérdelt, és áhítattal imádkozta a rózsafüzért. A beteg azonban nyugtalanul azt mondogatta a feleségének: „Maria, küldd el azt a csuklyás szerzetest az ágy végétől!” Az asszony úgy vélte, férje a magas láztól hallucinál. Az ima végeztével a két férfi kérte az asszonyt, hogy fogadjon el egy kis pénzt. „Pio atya küldi. Szükségük lesz rá jövő héten a San Giovanni Rotondó-i utazáshoz, mert Pio atya szeretne találkozni a férjével. A többi meg a gyógyszerekre.”
Hétfőre a beteg sokkal jobban lett, lement a láza; az orvosok álmélkodtak. Csütörtök reggel már annyira jól volt, és annyira szeretett volna találkozni Pio atyával, hogy a két férfi taxival kivitte őt az állomásra. Estére értek San Giovanni Rotondóba. Másnap, pénteken, amikor Pio atya végzett a gyóntatással és kilépett a gyóntatószékből, Paolo azonnal felismerte, hogy ő állt az ágya lábánál. Odalépett hozzá, és zokogva térdre vetette magát. A Padre felsegítette, és – Paolo tájszólásában – azt mondta: „Ha sírsz, máskor nem jövök el hozzátok.”
Másnap Paolo meggyónt a szentnél, akinek lelki gyermeke lett. Lánya, Santina vallomása szerint apja „más ember lett. Ettől kezdve naponta járt szentmisére és áldozott. Pio atya továbbra is mellette maradt. Olykor eljött hozzánk (lelkileg, bilokációval), hogy meglátogassa. Lábadozása idején apám néha azt mondta: 'Santina, Pio atya a fejedre tette a kezét'. Később sokszor láttam, hogy sír a korábbi bűnei miatt. Hogy jóvá tegye, sokakat vezetett Istenhez és Pio atyához.”
(Santina Nigro vallomása, San Giovanni Rotondo, 2005. május 10.)

„Engedjétek előre azt az asszonyt!”

Rachele Ricciardi asszony gyónni szeretett volna Pio atyánál. Nagy családja volt, így rengeteg dolga közepette egy kis időt kiszakítva, sietett fel a kolostorhoz, ahol beállt a sorba a gyóntatószéknél. Akkor még nem osztottak sorszámot; mindenkinek türelemmel ki kellett várnia a sorát. Aznap olyan sokan voltak, hogy bár az asszony türelmesen várakozott, egy idő múlva az ebédfőzésre gondolva úgy döntött, hazamegy. Ekkor Pio atya félrehúzta a gyóntatószék függönyét, és kiszólt az elöl állóknak: „Engedjétek előre azt az asszonyt!” Így még aznap elvégezhette gyónását a sokgyermekes anya.
(Rachele Ricciardi vallomása, Campitello Matese, 1998. december 26.)