Szentek élete

Ünnepe: december 31.

* Fain-les-Moutiers, 1806. május 2.
† Párizs, 1876. december 31.

Catherine Labouré jámbor parasztházaspár tizenegy gyermeke közül kilencedikként született a burgundiai Fain-les-Moutiers-ben 1806. május 2-án. Amikor anyja korai halála után nővére belépett az Irgalmas nővérekhez, Katalin a húgával együtt kiválóan ellátta a háztartás vezetését. Élete munka, imádság és vezeklés volt, szabad idejét a templomban töltötte, pénteken és szombaton böjtölt. Apja azt az álláspontot képviselte, hogy elég a kolostorba egy lánya, s Katalintól, kedvelt leányától több évig megtagadta, hogy beléphessen a rendbe.
Katalin körülbelül tizennyolc éves korában azt álmodta, hogy egy markáns arcvonású ősz pap szentmisét mutat be. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen hozzá, mégis ijedten a helyén maradt, amikor a mise után intésével hívta. Egy másik alkalommal azt álmodta, hogy meglátogat egy beteget, s a betegágynál ismét találkozott ezzel a pappal. Akkor egy hang így szólt hozzá: „Leányom, jó dolog ápolni a betegeket. Most menekülsz előlem, egy napon azonban boldog leszel majd, ha hozzám jöhetsz. A jó Istennek terve van veled. Ne felejtsd ezt el!” Amikor néhány évvel később az Irgalmas nővérek egyik társalgójában meglátta alapítójuk, Páli Szent Vince képét, fölkiáltott: „Ez az a pap, akit álmomban láttam!”
Végre 1830 áprilisában novícia lett az Irgalmas nővéreknél Párizsban. Ebben az időben gyakran voltak látomásai az Eucharisztia Jézusáról, s fölébredt benne a szent vágy, hogy láthassa egyszer a Szűzanyát is. Vágya elsőként 1830. július 19-ének éjjelén teljesedett. Így mondta el ezt ő maga:
„Ekkor érkezett el életem legboldogabb pillanata. Lehetetlen lenne leírnom, amit tapasztaltam. A Szűzanya elmondta nekem, hogyan viselkedjem a gyóntatóatyámmal, és sok mindent rám bízott, amiről nem kell beszélnem. Beszélt arról is, hogyan viseljem a rám váró szenvedéseket, miközben bal kezével az oltárra mutatott, amely előtt térdre borulva ki kell öntenem a szívemet; ott találok meg minden vigasztalást. A jó Isten küldetéssel akar megbízni téged – mondta.”
Gyóntatóatyjával, akire később a társulat vezetését bízták, közölnie kellett: tegyen meg minden lehetőt, hogy bizonyos visszaélések megszűnjenek, s a regulához való hűség ismét helyre álljon, különösen ami az olvasmányokat, az idő kihasználását és a látogatásokat illeti. Ha aztán megint hűségesen megtartják majd a regulát, s egy másik társulat akar hozzájuk csatlakozni, bele kell egyezniök az egyesülésbe. – Egy püspöknek aggodalom nélkül nyújtsanak menedéket a Szent Lázárban, a lazaristák anyaházában, Szent Vince másik alapításában.
Elképzelhetjük, micsoda belső küzdelembe került egy vidéki novíciának, hogy ilyenféle megbízásokat adjon át a gyóntatóatyjának, és milyen kételkedéssel fogadhatta azokat a fiatal, harminc éves lazarista atya, másrészt pedig mennyire meg lehetett lepve, amikor 27-én kitört a júliusi forradalom, és a Szent Lázár-kolostor kapujánál meglátta a menedéket kérő Frayssinous püspököt, X. Károly kultuszminiszterét.
1830. november 27-én Katalin a közös elmélkedés alkalmával látta a Szűzanyát. Egy félgömbön állt, lába alatt eltaposott kígyó tekergőzött. Kezében gömböt tartott, rajta arany kereszt állott, kezének ujjait gyűrűk díszítették, amelyekbe különböző nagyságú drágakövek voltak illesztve, és csodás fény sugárzott belőlük. A látnoknő a bensejében hangot hallott: „Ez a gömb, amelyet látsz, nemcsak az egész világot ábrázolja, hanem Franciaországot és minden embert külön-külön is.” A kövekből előtörő sugarakról pedig megjegyezte: „Azoknak a kegyelmeknek a jelképei ezek, amelyeket kiárasztok mindenkire, aki csak kéri tőlem.” Azt is megértette azonban, hogy egyes sötét drágakövek, amelyek nem sugároztak fényt, azokat a kegyelmeket jelképezték, amelyeket senki sem kért. Ezután hirtelen megváltozott a látomás. A Boldogságos Szűz már nem tartotta a földgömböt, hanem leeresztett fénysugarakat árasztva, karjai irgalommal telve tárultak a föld felé. Alakja körül ovális keretben arany betűkkel formálódtak ki ezek a szavak: Ó, bűn nélkül fogantatott Szűz Mária, könyörögj érettünk, kik hozzád menekszünk! Szívében pedig megkapta a megbízatását: „Veress érmét e minta szerint! Aki hordja, nagy kegyelmeket nyer, különösen ha a nyakán viseli. Elárasztja a kegyelem azokat, akik bizalommal hordják az érmet.” A nővér azután látta az érem másik oldalát is, melyen Mária nevének kereszttel koronázott monogramja, alatta Jézusnak töviskoronával körülvett, illetve Mária tőrrel átdöfött Szíve volt látható; a képet tizenkét csillag vette körül.
E látomásai többször ismétlődtek, gyóntatóatyja azonban elutasítóan viselkedett, és csak 1832-ben beszélt a megbízatásról Párizs érsekével. Ez nem ellenkezett, s így 1832. június 30-án kibocsátották az első 2000 érmet. Egy érmet magával vitt az érsek egy halálos beteghez, akit ki akart békíteni Istennel és az Egyházzal. (A Napóleon által mecheleni érsekké emelt Msgr. de Pradt volt az, aki csípős tollával sokat írt az Egyház ellen.) Eleinte úgy tűnt, nem jár sikerrel az érsek. Már az ajtó felé indult, amikor sietve visszahívták. Teljes fordulat történt: a haldokló megsiratta tévedéseit, és igazán épületes halállal halt meg. Ez a csodás megtérés Párizs érsekét megerősítette a jelenések valódiságában, ez volt az első eset, amelyet oly sok követett.
A nép az érmet mindjárt csodásnak nevezte. 1834 áprilisában megjelent az első írás, címében a „csodás érem” névvel. Az érem csakhamar elterjedt egész Európában. Tény, hogy diadalútja révén a katolikusokban tudatossá vált Mária szeplőtelen fogantatásának titka, s hogy nagy örömmel fogadták, amikor azt 1854-ben dogmaként hirdette ki IX. Pius pápa.
Katalin negyvenhat éven át élt irgalmas nővérként Párizsban az öregek otthonában. Először a konyhában foglalkoztatták, majd az öregek és betegek ápolásában, végül pedig a kapunál. Tökéletes példája lett az irgalmasságnak, amely nem ismer mást, csak a betegek, öregek, gyermekek gondozását, feladatát egészen csöndben, szerényen, alázatosan teljesíti, mert szívében az istenszeretet emésztő tüze ég.
Amikor egyszer az iránt érdeklődtek, hogyan imádkozik, ezt válaszolta: „Imádkozni nem nehéz. Amikor a kápolnába megyek, letérdelek a jó Isten előtt, és így szólok Hozzá: »Uram, itt vagyok. Add, amit akarsz!« Ha ad nekem valamit (lelki vigasztalást, felüdülést), vidám vagyok és megköszönöm neki. Ha semmit sem ad, azt is megköszönöm, mert tudom, hogy semmit sem érdemlek. Utána pedig elmondok Neki mindent, ami az eszembe jut, elbeszélem szenvedéseimet és örömeimet, és hallgatom Őt. Ha ti is hallgatjátok, hozzátok is szól majd. A jó Istennel ugyanis beszélni kell és hallgatni kell Őt. Mindig szól, ha egyszerűen és szerényen átadjuk Neki magunkat.”
Fiatalabb rendtestvéreinek ezt tanácsolta: „Ha bánatod van, menj a szentségház elé, és mondj el mindent a jó Istennek! Ő senkinek sem adja tovább, és megadja az erőt elviseléséhez.” – Az otthon egyik öregje, aki meghasonlott Istennel, a világgal és önmagával, minden alkalmat felhasznált arra, hogy a nővéren töltse ki a mérgét és bosszantsa őt. Valaki egy ilyen alkalommal vigasztalni akarta, és így szólt hozzá: „Nővér, ez az ember itt… micsoda közönséges lélek!” „Hát akkor – válaszolta ő – imádkozzék érte!” Máskor ilyen nehéz esetekben ezt mondta magának csöndesen: „Ezt a jó Istenért”, vagy: „Istent kell keresnünk mindenben.”
1876. december 31-én halt meg. Teste épen maradt, és az Irgalmas nővérek párizsi templomában nyugszik. 1933-ban boldoggá, 1947. július 27-én szentté avatták.