Szentek élete

Ünnepe: december 31.

* Róma, 383.
† Jeruzsálem, 439. december 31.

Valéria Melánia egy régi római nemesi nemzetségből, a Valeriusoktól származott. Nagy vagyonnal rendelkeztek, és Róma közepén, a Caeliuson volt egy nagyszerű palotája. Apja, Valerius Publicola szenátor az idősebb Szent Melánia fia volt, aki fiatal özvegyként (372-ben) elhagyta Rómát, hogy meglátogassa az egyiptomi és palesztinai szerzeteseket és huszonhét évig maradt a Szentföldön. Az ifjabb Melánia anyja, Albina a Ceioniak családjából való volt. Albinus, Melánia nagyapja még magas pogány papi hivatalt töltött be. Melánia életéről viszonylag jól tájékozottak vagyunk annak a leírásnak az alapján, amelyet nem sokkal halála után készített papi kísérője, Gerontius (†485).
Már ifjú éveiben arra vágyott, hogy házasság nélkül élje le életét. A 4. század második felében a római nemesi családokban, amelyek részben már áttértek a keresztény hitre, egy aszketikus mozgalom keletkezett, s ezt különösen Szent Jeromos táplálta lelkileg. Ez a mozgalom erős ellenállásra talált a nemesi családok pogány hozzátartozói körében, sőt gyakran még a keresztény családtagok is rossz szemmel nézték. Egész sor főnemesi hölgy csatlakozott ehhez az irányzathoz, pl. az idősebb Szent Melánia, Szent Fabiola, Szent Paula, Szent Eusztochium és mások; lemondtak a házasságról, vagy legalább özvegyekként az újabb házasságról.
Gerontius tudósítása szerint Melániát – akarata ellenére – szülei tizenhárom éves korában férjhez adták. Házastársául egy unokafivérét, Valerius Pinianust szemelték ki. Férje a házasságkötés idején (396-ban) még csak tizenhét éves volt. Melánia megpróbálta rávenni az önmegtartóztató életre. Pinianus nem egyezett bele azonnal, de arra kész volt, hogy ha majd lesz két gyermekük, beszéljenek újra a dologról.
Melánia házasságát kemény szenvedés tette próbára. Először egy leánykának adott életet, ez azonban néhány év múlva meghalt. Második gyermekük, aki fiú volt, csak egy pár óráig élt. Koraszülés miatt Melánia élete is veszélybe került. Pinianus állhatatosan imádkozott életbenmaradásáért Szent Lőrinc sírjánál, és kész volt arra, hogy ígéretet tegyen a teljes megtartóztatásra, szülei azonban nem engedték meg. Csak apja halála után (404-ben) tudták megvalósítani; Melánia akkor 21, Pinianus 25 éves volt.
Melánia ekkor Krisztus követésének egy további lépcsőfokára gondolt: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el mindenedet, és az árát add a szegényeknek!” Férjével együtt visszavonult egyik Róma környéki villájukba. Miközben ő egyszerű ruhákat hordott, férje még szeretett költekezni. Amikor Melánia látta, hogy házassági megtartóztatására vonatkozó ígéretét komolyan veszi, javaslatot mert tenni külső pompájuk kérdésében is; sikert ért el. Csakhamar túl akart adni roppant vagyonukon is, amellyel együttesen rendelkeztek, hogy árát karitatív feladatokra, kolostorok alapítására és templomok felszerelésére fordítsa. Melánia rokona, Nolai Szent Paulinus már tíz évvel azelőtt kezdett azzal foglalkozni, hogy eladja nagy vagyonát, és akkor éppen a Szent Félix sírján épült új bazilikát hozta tető alá. – Melánia terve heves ellenállásra talált a római nemességhez tartozó rokonai körében. Pinianus testvére, Severus a nagy latifundium rabszolgáit fellázította testvére és sógornője ellen. Melánia ezért Serenához, Honorius császár örökbe fogadott nővéréhez fordult közvetítésért, és szabad kezet kapott. Először 8.000 rabszolgának adták vissza a szabadságát. Nagyszerű római palotájuk, régi családi birtokuk nem talált vevőre; értékének összegét senki sem tudta előteremteni. Néhány évvel később, miután a nyugati gótok kifosztották Rómát, potom áron került más kezébe. Az előrenyomuló gótok elől Melánia férjével együtt visszavonult Szicília keleti partján levő birtokukra. Szemük előtt valamiféle kolostori kötöttségű, közös, egyszerű élet eszménye lebegett, amely akkoriban olyan sokakat lelkesített, és amelynek Szent Ágoston adta meg a szabályait. Melánia és az anyja, Albina, néhány szolga és hatvan hajadon alkotta az első közösséget; nem messze tőle élt Pinianus harminc szerzetessel; lelki vezetőjük Rufinus (345–410 körül) volt. Melánia és Pinianus még más kolostorokat is alapítottak, ellátták őket ruhaneművel, megajándékozták pénzzel, ezüsttel, drágakövekkel. Tevékenykedtek a betegápolásban s a menekültek és száműzöttek gondozásában is.
Szicília ki volt téve a hódító germánok fenyegetésének, ezért 411-ben tovább vonultak az észak-afrikai Tagastébe, Szent Ágoston születési helyére, ahol Ágoston barátja, Szent Alypius (†430 körül) volt a püspök. Melánia birtoka itt is óriási területekre terjedt. Ágoston, Alypius és Aurelius karthágói püspök (†427 és 430 között) tanácsára Melánia és Pinianus sem a kolostoroknak, sem a templomoknak nem ajándékoztak készpénzt, inkább házakat és földbirtokokat. Magában Tagastében mindketten alapítottak egy-egy kolostort férfiak és nők számára.
Hétéves ott-tartózkodás után Melánia Pinianusszal és anyjával, Albinával együtt elhagyta Észak-Afrikát; céljuk Palesztina volt. Szent Cirillnél Alexandriában megpihentek, majd tovább mentek Betlehembe; ott találkozott Melánia Szent Jeromossal. Melánia Jeruzsálemben először a Feltámadás templomának közelében lévő zarándokházban szállt meg. Anyja és Pinianus halála (431/432) után Melánia még egy kilencven nővérből álló kolostort alapított, de főnöknőjük nem akart lenni. Többre becsülte, hogy az Olajfák hegyének közelében egy cellában éljen. Évek óta folytatott vezeklési gyakorlatait csaknem elviselhetetlen mértékűvé fokozta. Megkérték: álljon el attól a szándékától, hogy teljesen reklúzaként éljen, mert a betegek és zarándokok ápolásában hasznosabban működhet; engedelmeskedett.
Melánia egyformán jól beszélt görögül és latinul; ezt jól tudta hasznosítani a kéziratok másolásában. Teljesen együtt élt a Szentírással, amelyet évente három-négyszer is elolvasott elejétől a végéig.
Férje halála után még egy kolostort akart alapítani az Olajfák hegyénél. Anyagi eszközeit azonban felhasználta, és más adakozók segítségét kellett elfogadnia, hogy megvalósíthassa tervét. Halálakor a birodalom egykor leggazdagabb asszonyának már csak ötven aranya volt, amelyet a püspöknek ajándékozott.
437-ben Volusianust, Melánia nagybátyját III. Valentinianus császár (424–455) leánykérőként küldte Bizáncba. Volusianus még pogány volt, is nagyon ellenzett minden aszkétaéletet. Ez azonban az 54 éves, böjtöléstől elgyengült Melániát nem akadályozta meg abban, hogy vállalkozzék egy utazásra Jeruzsálemből Konstantinápolyba, mivel nagybátyját a keresztségnek akarta megnyerni. Célját elérte: Volusianus Konstantinápolyban megbetegedve megkeresztelkedett, majd halálos ágyán magához vette az Oltáriszentséget is. Konstantinápolyban Melánia megismerte Eudokia császárnét, akit azután megerősített abbeli kívánságában, hogy látogasson el a Szentföldre. Amikor Melánia visszaérkezett jeruzsálemi kolostorába, a császárné vállalkozott a tervezett útra, Melánia pedig elébe utazott Szidonig (438-ban).
Ereje lassanként lehanyatlott. A 439. év karácsonyának ünnepét rokonaival és a hasonló érzelmű „ifjabb” Paulával töltötte Betlehemben; a következő napon pedig Szent István emlékezetét már ismét Jeruzsálemben ünnepelte meg. Amikor öt nap múlva érezte, hogy közeledik a halála, a templomba vitette magát, s a kor szokásának megfelelően háromszor magához vette a szent Útravalót, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott el: „Ahogy az Úrnak tetszik, úgy legyen.”