kalazanci.ro

A nagykárolyi piaristák betelepítése Károlyi Sándor (1669–1743) nevéhez fűződik, aki a szatmári béke megkötése után, 1712-től kezdődően elnéptelenedett Szatmár megyei birtokaira, így Nagykárolyba is, katolikus svábokat telepíttetett.[1] Az elsőként érkező sváb családok számára minden bizonnyal a szomszédos kaplonyi ferences szerzetesek vagy az udvari káplán látta el a liturgikus szolgálatokat, számbeli növekedésükkel azonban felmerülhetett az igény egy saját templom, illetve plébánia alapítására. Minden bizonnyal gyakorlati oka volt annak, hogy az alapító a piarista szerzetesrend meghívása mellett döntött, akik az egyházi feladatok ellátása mellett az általuk működtetett iskolákban oktatói feladatokat is elláttak. A rendház alapítására Károlyi 1723-ban kapta meg az egri püspök engedélyét, amely egyben feljogosította arra is, hogy az addig a reformátusok használatában levő, egykori Mindenszentek tiszteletére felszentelt plébániatemplomot az ideérkező rendtagok rendelkezésére bocsássa.[2] A templomot Károlyi Sándor még ugyanebben az évben a katolikus lakosság használatába helyezte, helyette pedig a reformátusok számára égetetlen téglából egy kisebb templomot, imaházat építtetett. Nem sokkal később hozzálátott a rendház építésének megszervezéséhez is, amelynek alapkövét végül 1724. április 27-én helyezték el a templom szomszédságában.^[3] A munkálatok előrehaladásával a gróf 1725. július 29-én alapítólevelet állított ki a letelepülő piaristák számára, valamint az őket illető anyagi juttatásokat egy külön szerződésben is leszögezte.

Az alapítólevél szerint Károlyi Sándor a nagykárolyi Mindenszentek templomot, illetve a saját költségén épülő rendházat és iskolát a piarista rendnek adja, illetve az ide letelepedő szerzeteseket különböző adományokban részesíti annak érdekében, hogy azok „a keresztény tökéletességre egyesülve erkölcsiekkel és példájukkal a népet vezessék, valamint a gyengébb ifjúság elméjét tudománnyal és ismeretekkel műveljék, és őket az evangéliumi igazságokkal egyező tanulmányok által a mennybe vezető útra megtanítsák”.^[4] Az első piarista szerzetesek 1727. október 17-én érkeznek Nagykárolyba. A használatukban levő első épületek, így a rendház, iskola és a középkori Mindenszentek Plébániatemplom mára már elpusztultak, egykoron a jelenlegi templom melletti telken állhattak.^[5]

A letelepedő piaristák kezdetben az egykori plébániatemplomban teljesítettek szolgálatot, rövid időn belül azonban ez túl kicsinek bizonyult, emiatt tőle észak-nyugat irányban egy új, nagyobb méretű épület felépítését határozták el. Az 1769–1779 között^[6] Franz Sebastian Rosenstingl (1702–1785) bécsi építész tervei alapján, Franz Sieber és fia, Franz Xaver Sieber nagykárolyi építőmesterek irányításával felépült templom alaprajzi elrendezése, homlokzatainak kialakítása, belső berendezése a kisebb átépítések, felújítások ellenére jórészt a 18. századi kialakítását mutatja, és a partiumi késő barokk egyházi építészet egyik kiemelkedő emlékének tekinthető.

A templom monumentális kialakítása, szokatlan, centrális jellegű alaprajzi elrendezése ellenére sokáig elkerülte a művészettörténeti szakirodalom figyelmét. A közelmúltban több olyan tanulmány megjelent, amely a templom oltárait, berendezését, különleges alaprajzi és tértípusát, építéstörténetét, illetve a tervező építész munkásságát ismerteti.^[7]

Az, hogy Nagykároly művészettörténeti szempontból ilyen kimagasló kvalitású építészeti emlékkel gazdagodott, illetve a templom berendezéséhez ilyen színvonalas tárgyak tartoznak, főként az építtető Károlyi Antal (1732−1791)  igényességének köszönhető. A levéltári források tanúsága szerint a kegyúr a templomépítés, illetve a berendezés költségeinek fedezése mellett kezdettől fogva a legapróbb részletekre is kiterjedő figyelemmel szervezte, ellenőrizte a munkálatokat, és döntő szerepe volt a különböző építészek, pallérok, mesterek kiválasztásában is.

Az 1769. május 11-én lerakott alapkő mellé elhelyezett, aranyozott réztáblára vésett latin emléktábla-felirat tanúsága szerint a templom fogadalmi templomnak épült, építésével Károlyi Antal Kalazanci Szent József iránti háláját akarta kifejezni, ugyanis a rendalapító közbejárásának tulajdonította azt, hogy tízévi gyermektelen házasság után 1768-ban fia született.^[8]

A gróf az építendő templom tervrajzainak elkészítésével egy nagy elismerésnek örvendő, jelentős életművet maga mögött tudó, akadémiai tanárként is tevékenykedő bécsi építészt, Franz Sebastian Rosenstinglt bízott meg. Az építész, eleget téve a felkérésnek, elkészítette a templom alaprajzát, madártávlati rajzát, illetve több részletrajzot, valamint tervrajzokat, részletrajzokat és gipszmodelleket készített az oltárépítményekről, a szószékről, oszlopfejezetekről, a tornyot díszítő szobrokról és a különféle ornamensekről. Tervrajzainak kivitelezésével, illetve a munkálatok felügyeletével két nagykárolyi építőmester, Franz Sieber, majd ennek halála után, 1776-tól kezdődően fia, ifj. Franz Xaver Sieber volt megbízva.[9] Az építkezés 1777-től kezdődően az utolsó fázisába jutott, az év végén pedig hozzákezdtek a templom belső díszítéséhez. A belső díszítésében fontos szerepet játszottak az itt dolgozó asztalos-, műmárványozó-, stukkó-, festő- és aranyozási munkálatokat végző mesterek, akiknek egy része a források tanúsága szerint szintén Bécsből érkezett. A templom oltárképeit ugyancsak Bécsből rendelték meg, a mellékoltárképeket Johann Ignaz Cimbal (1722–1795), a főoltárképet pedig Felix Ivo Leicher (1727–1812) sziléziai származású, akadémiai végzettségű bécsi festőktől.[10]

A munkálatok 1778 nyarán annyira haladtak, hogy 1778. augusztus 2-án sor kerülhetett a templom felszentelésére. Mivel a belső díszítésével párhuzamosan az oltárképek beszerzéséről is gondoskodtak, a templom felszentelésekor már helyükre került a főoltár, a mellékoltárok közül pedig Nepomuki Szent János, Páduai Szent Antal és Szent József oltárképei.^[11] A felszentelést követően egy ideig még nem lehetett benne szentmisét tartani, mert hiányoztak a padok, illetve a szertartáshoz szükséges különböző kellékek. Rövidesen elkészültek a padok, az orgonakarzat, a szószék, így 1779. november 1-jétől már rendszeresen tarthattak benne szentmisét. A torony szobrai, amelyeket Rosenstingl tervei szerint faragtak ki, 1779 decemberében kerültek a helyükre. A hiányzó oltárképek, a Szentháromság-, a Magyar szent királyok-, valamint az Avellinói Szent András-oltár 1780 áprilisában érkeztek meg Bécsből, s ezekkel a templom oltárainak száma hétre bővült.^[12]

A nagykárolyi piarista templom első jelentős felújítására az 1834-es ún. érmelléki földrengést követően került sor, amikor a templom jelentős károkat szenvedett, és a társház lakhatatlanná vált. A károk kijavításával, illetve a rendház felújításával Károlyi György (1802–1877) a korszak egyik legismertebb budapesti építészét, Ybl Miklóst bízta meg, akinek építészsegédei, illetve a mesterek jelentős része is Pestről érkezett. A templom munkálatai 1857 és 1860 között zajlottak. Ennek során a leomlott toronysisak helyére egy újabb, egyszerű síkfödémmel lezárt szintet emeltek, illetve az emeletes sekrestyéket összekötő szentélykörüljárót a főoltár mögött összekapcsolták az újonnan, a templom keleti folytatásában épített rendházzal. A mesterek kijavították és részben aranyozták a homlokzatot díszítő kőszobrokat, és kijavították a főbejárat vonalában elhelyezkedő grófi címert is. 1859-ben a torony bádogtetőt, a templom pedig fekete olajfestékkel befestett zsindelytetőt kapott. Az Ybl Miklós építésszel érkezett aranyozó- és márványozómesterek restaurálták az oltárokat, a szószéket, valamint kijavították a boltozatot, a stukkókat és az orgonakarzatot alátámasztó oszlopokat is.[13]

Három évtized múlva a templom újabb felújítási munkálatokra szorult, mivel annyira megrongálódott a tetőzete, hogy néhány helyen az esővíz beáztatta a boltozatot, valamint a külső fal vakolata is elkezdett leválni. A restaurálás költségeit ezúttal is a grófi család állta, Károlyi István (1845–1907), követve elődei példáját, mintegy 32-33 000 forintot adományozott a munkálatok elvégzésére. A javítási munkák 1891. július 7-től október közepéig, Meinig Artúr  (1853–1904) építész irányítása alatt zajlottak. Ekkor helyettesítették a templom zsindelytetejét bádoggal.^[14] Az átépítések ellenére a templom jelenlegi alaprajza, homlokzatai, belső berendezése jórészt a 18. századi kialakítását mutatja.

A nagykárolyi Kalazanci Szent József piarista templom a város központjában elhelyezkedő Károlyi-kastélytól a kaplonyi, illetve a mezőfényi elágazásokig tartó fő utca végében, az egykori Kossuth-kert szomszédságában emelkedik. Alaprajzát tekintve a templom kelet-nyugat tájolású, centrális elrendezésű, hajója oválisba írható nyolcszög alaprajzon emelkedik. A nyolcszög déli és északi oldalán egy-egy szélesebb kápolnafülke található, ezeket két-két keskenyebb, a templom falába mélyülő kápolnafülke fogja közre. A templom hajója a központi kápolnák között a legszélesebb, a szentély, illetve az orgonakarzat felé összeszűkül, keleten pedig apszisban végződik. Az apszis két oldalán egy-egy téglány alaprajzú sekrestye található, emeletükön egy-egy oratóriummal. Ezeket egy kétszintes szentélykörüljáró kapcsolja össze. A templom alaprajzi elrendezése jelenleg a Bécs VI. kerületéhez tartozó Gumpendorf városrészben található, ugyancsak Rosenstingl által tervezett Szent Egyed-templom térelrendezésével mutat szoros rokonságot.

A templom nyugati homlokzatának meghatározó eleme a középtengelyben emelkedő és a főbejáratot magába foglaló torony, amely az oldalbejárati mellékterekkel együtt a hajóhoz az orgonakarzat által meghatározott keskeny térrésszel kapcsolódik. Az oldalbejáratok az északi és a déli oldalon nyílnak, amelyeken át a torony alatt kialakított előtérébe juthatunk, ahonnan két lépcső vezet a karzatra. Kívülről a nyugati homlokzatot vízszintesen párkányok, függőlegesen díszes kialakítású nyílászárók és erőteljes, rózsa- és tobozdíszekkel ékesített ión fejezetű pilaszterek tagolják. A pilaszterek a homlokzaton három falszakaszt különítenek el. Az épület hangsúlyos része a középtengely, amely a többihez viszonyítva kissé előreugrik. Itt található a főbejárat és fölötte egy bábos mellvédes egyenes záródású ablak. A bejáratot közrefogó két szélső falszakaszt egymás fölé helyezett, egyenes záródású ablakok tagolják.

A homlokzat alsó szintjét egy gazdag profilozású párkány zárja le, e fölött emelkedik a tömör, vízszintes tagolású torony, amelyet ívelt vonalú díszítőelemek, voluták, urnák, szobrok, ablakok és a tornyot három szintre tagoló párkányok tesznek mozgalmassá. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a tornyot díszítő nyolc szobor. Közülük négy a főpárkány fölötti voluták tetején található, négy a torony első emeletének párkányán. Ugyancsak Rosenstingl tervei alapján készült el a nyugati homlokzaton látható dombormű, amely a Károlyi család címerét ábrázolja, és amelyet a torony középső szintjét tagoló félköríves záródású ablak könyöklőpárkánya alá helyeztek el.

A torony díszítése, tagolása, a nyílászárók kiképzése – a torony legfelső szintjének kivételével – a 18. században nyerték el jellegüket. Ezek egységes képet mutatnak, az itt megjelenő barokk, enyhén klasszicizáló jellegű tagoló elemek, díszítések a templom külső falainak egészén megtalálhatóak. A torony legfelső szintje viszont már a 19. századi átalakítási munkálatok eredménye. Ekkor a torony sisaktetője és az alatta levő toronyóra helyére egy újabb, a ma látható, síkfödémmel lezárt legfelső szintet emeltek. Ennek falait teljesen kitölti a kör alakú nyílásban, kompozit fejezetű lizénák közé elhelyezett toronyóra.

A templom déli és északi homlokzatainak kialakítása azonos módon történt, és megőrizték eredeti jellegüket. A hajó centrális elrendezéséből következőleg külső homlokzatai tömbszerűek. A nyolcszög oldalai hajlított ívű faltagozatokkal kapcsolódnak egymáshoz. Ezeken a helyeken megtörik a hajó külső falát három részre osztó két erőteljes párkány folytonossága, amelyek a sarkoknál kiugranak, más részeken ívesen kidomborodnak, mozgalmasságot árasztva. Ezt a mozgalmasságot hangsúlyozza a párkányok által meghatározott vízszintes, a tetőzet felé egyre csökkenő magasságú falsíkok lépcsőzetes elhelyezkedése is, amelyeket függőlegesen különféle keretezésű, formájú ablakok tagolnak.

A belső tér elrendezését az alaprajz mozgalmassága határozza meg. Ezt még felerősítik a különböző tagoló elemek, különösen a szabályos rendben elhelyezkedő kompozit fejezetű ikerpilaszterek, az erőteljes profilozású párkány, a hevederekkel tagolt csehsüvegboltozat, a boltmezők határolta félköríves záródású ablakok és a stukkóból kialakított gazdag növényi ornamentika.

Az oltárképek, építményeikkel együtt, szervesen illeszkednek ebbe a környezetbe: a szentélyt a főoltár építménye zárja le, a hajó falába mélyülő hat kápolnafülkében pedig egy-egy mellékoltár található: az északi oldalon Páduai Szent Antal, Szent József, Avellinói Szent András, a déli oldalon pedig Nepomuki Szent János, a Szentháromság és a Magyar Szent Királyok oltára. A feketére festett, félköríves vagy éppen karéjjal bővített félköríves záródású keretben elhelyezett oltárképek klasszicizáló, kőből faragott menza fölött, szürke márványból készült retabulum előtt helyezkednek el. Tabernákuluma csak a főoltárnak és a Szentháromság-oltárnak van. Az mellékoltárképek kereteit könnyed, rokokó jellegű aranyozott díszítések (növényi ornamensek, girlandok, rózsák, kagylódíszek), illetve felhők közül kikandikáló angyalfejeket mintázó stukkók ékesítik.

Külön figyelmet érdemel a főoltárkép, amely a piarista rend és az első piarista népiskola alapítóját, a Szűzanya előtt hódoló Kalazanci Szent Józsefet ábrázolja. Az oltárkép tengelyében Kalazancius látható gyermekek társaságában, fekete szerzetesi ruhában, dicsfény nélkül. A rendalapító jobb karjával a felhők között megjelenő Istenanyára mutat, míg balját a mellette álló, kezeit imára kulcsoló kisfiú vállán pihenteti. A kisfiútól balra egy felnőtt férfi jelenik meg, jellegzetes, mellén zsinórral díszített, kék színű nemesi ruhában, nyakában szalagra fűzött katonai érdemrenddel, kezében széthajtott papírtekerccsel. Alig észrevehető két másik rendtag alakja, egyikük áhítattal figyeli a rendalapító tanítását, a másik pedig a kép hátterében, a nézőnek hátat fordítva olvas. Fölöttük a felhőkön ülő Szűzanya, mellette pedig egy kitárt karú angyal alakja jelenik meg. A nagykárolyi főoltárkép minden bizonnyal votívképként értelmezhető. Ennek a feltételezésnek nemcsak az ad alapot, hogy maga a templom is fogadalmi templomként épült, hanem erről árulkodnak az oltárképen megjelenő különböző részletek is, amelyek alapján a nemesi viseletbe öltözött felnőtt férfi alakjában a megrendelő portréját, a Kalazancius mellett aranyló ruhában, vállán piros színű köpennyel megjelenő kisfiúban pedig az oltár készítésekor körülbelül tízéves Károlyi Józsefet azonosíthatjuk. A jelentéstöbbletet nemcsak a kompozíció hangsúlyozza, hanem az erőteljes színhasználat (főleg piros, kék és aranysárga), a fénnyel történő kiemelés, illetve az előtérben, a jobb alsó sarokban a képből kinéző férfi is, aki kezének mozdulatával hívja fel a figyelmet a jelenet fontosságára.^[15] A főoltárképet szegélyező oltárépítményt kompozit fejezetű pilaszterek keretezik, ezek pedig erőteljes, profilozott és golyvázott, enyhén homorú párkányt tartanak, amelyen stukkóból készült, felhők között lebegő puttókkal díszített oromzat áll.

A nagykárolyi piarista templom és a szomszédos rendház jelenleg plébániatemplomként, illetve plébániaként működik.